9/30/2010

9/29/2010

Muriwai Beach




Muriwai Beach

Most először távolodtunk el Auckland városától. Az eddig fotók mindegyike városon belül készült, utcákon, parkokban, partokon... Most fél órás autókázás után értünk Muriwai Beach-re.

Gyönyörű partszakasz ez, puha, fekete homokkal. A fekete homok egyébként eléggé ritka dolog, elég különleges is emiatt ez a tengerpart. A sötét színét a vastól kapta, ami a korábbi vulkáni működés eredménye.

A homok nem csak puha, de jó meleg is volt, nagyokat lehetet mezitlábazni benne... A parton néhol kagylókat is sodort ki a víz, de érdekes módon: egyiknek se volt már lakója. A legtöbb kagylóhéj már sérült volt, pedig látszott rajtuk, hogy igencsak méretes példányok voltak valaha.
Tipikus, homokos, giccses partszakasz, ahol jó elheverni, hallgatni a hullámokat, és élvezni a finom napsütést.

A szikláknál úgy gondoltam, hogy beletapicskolok a vízbe. A farmerom elég hosszú volt, gondoltam, feltűröm, hogy akár bokáig is bele tudjak menni. Szuper finom meleg volt a sziklás résznél, a meleg kő azonnal felmelegítette a pici tócsákat. Aztán lementünk a partra... Jöttek a kis ártatlan hullámok. Persze, minden áron be akartam gázolni, érezni a lábamon a tengert... sose volt még ilyenben részem. Aztán jött egy kis ártatlan hullámocska, és pillanatokon belül térdig vizes lettem :) Tiszta szerencse, hogy felhajtottam bokáig a nadrágom ;)


...csodás kékek és zöldek...

Annyira kicsinek és semmitmondónak éreztem magam azon a borzasztóan nagy parton, ahol csak verte, verte a hullám a köveket. Hatalmas erők munkálkodtak ott szorgosan és kitartóan. És én láthattam ezt a csodát, megmártóztattam a lábam benne...

Még pár fotó Muriwairól ITT :)

Kenyér-kérdés

A mi mindennapi kenyerünk, amiből elég sok el tud fogyni... :)

Sajna erre nem olyan jellegűek a kenyerek, mint amilyet otthon megszoktunk. Bár otthon is elég gyakran sütöttem, mert a bolti annyira nem ízlett, és csak akkor vettük meg, ha én épp leálltam szinte nullára a kenyérfogyasztással. Párom ugyan mondogatja, hogy mindenféle kenyeret szeret, de gyakran a fehér után nyúl, ha a boltban tetszőleges a választék. Én azért szeretem azokat a kenyereket, amik vegyesek, mindenféle liszt és magvak is vannak benne.

De abban egyetértünk, hogy a jó kenyér nem felhőszerű, hanem jó kis állaga van, mint a parasztkenyérnek, van rendes héja, és nem édeskés, kalácsszerű. Vas megyében kapható volt a toronyi kenyér, annál jobbat csak erdélyben ettem, ahol nyaralás alatt a vert kenyeret vettük. Utóbbi szó szerint vert kenyér, mert kemencében feketére sütik, és a szenes héját leverik róla - és az a kenyér letehetetlenül finom. Leginkább egy kis vajjal megkenve, hogy érvényesüljön a kenyér íze. Vagy bablevessel. Erdélyi bablevessel...

Szóval itt a kenyerek nem épp azok a fajták, amitől hasra esik az ember. Kivéve, persze, ha imádja a toast kenyeret, ami lágy és kalácsszerű, vékony, puha héjjal. Van ebből kicsi és nagy, szeletelt és egész, magvas és hóka - de egyik sem az igazi valahogy... olyan felhőszerűen édeskések. Vettünk már kereket és hosszúkásat, és barátaink is mondták, hiába keresgélünk, olyat nem fogunk találni, mint otthon volt. A liszttel van a gond, nem olyan, mint az otthoni.

Hát, most sütöttem... Otthon volt kenyérsütőm, amibe összegyúrattam a tésztát, és püspökkenyérformában sütöttem ki a sütőben. Ígyhát első próba a new york timesban megjelent, dagasztás nélküli kenyérre esett. A kinézete olyasmi, mint otthon volt. Illata: kevésbé se olyan illatos, mint megszoktuk. Ha szeretném érezni, akkor egészen közel kell hajolni, ha az orrom a kenyér tetejét veri, akkor érzek valamiféle kenyér illatot... Íz? Meglátjuk. Este vágjuk fel.

***

Egyébként érdekesek itt a fűszerek és ízek... Minden sokkal hamarabb fő meg és puhul, mint otthon megszoktam. Pl. a csirke pillanatok alatt megfő, a krumpli szintén. A zöldborsó is alig főtt picit, máris készen állt a habarásra. A fűszerek pedig? Sokkal intenzívebbek! Mikor lasagne-t készítettem, elég volt egy átlag méretű fokhagyma a négy személyes adagba, és sülés után is érződött az íze! A quacamole meg egyenesen túl fokhagymás lett, mert egy méretes csöbörnyi adagba egy fél gerezdet belereszeltem...

A narancs és a citrom pedig sokkal lédúsabb. Lehet, hogy azért is, mert kap elég folyadékot és sok természetes fényt, az érés minden fázisában. A citrom pedig nem az a vad savanyú, mint otthon volt. Kifacsarom a levét, és a rostokat simán, arc-izom-rángás nélkül is meg tudom enni, sőt, meglehetősen édeskés :D


A citrom itt majd minden kertben virít, sok helyen mandarin is van. Legtöbbször nem eszik meg a helyiek, mert nincs jó íze. Szerintük. Szóval a citrom errefele - leginkább dekoráció :D
Pedig, ha tudnátok, milyen isteni íze van! Edit készített citromos sütit, amikor a tésztába is tettünk reszelt héjat, meg levet, de a tetejét is locsolgatni kellett citromleves-héjas-cukros sziruppal - az is egyedülállóan aromás és finom volt!


***

Egyelőre nem hiányoznak az otthoni ízek, a kenyér is csak faksznizás, egyelőre. Annyi új íz és lehetőség van, hogy nem férkőznek az agyamba a hiányjelek.

Tegnap pl. töltött kumarát ettünk. Ez egy édesburgya. Megfőztük héjában, aztán kettévágtuk, a közepét egy kiskanállal kikanalaztuk. Egy teflonban friss paprikát, hagymát (és a húsevőknek bacont) pirítottunk, tejföllel és főtt, lereszelt tojással kevertük. Ezzel megtöltöttük a félbevágott kumarákat. A tetejére reszelt sajtot tettünk. Pár krumpli is került mellé, mert kumarából nem volt elég itthon, szóval azzal is működik. És nagyon jó íze volt mindkettőnek! A kumara íze a nem túl érett sütőtökre emlékeztetett, de ezzel a véleménnyel egyébként egyedül voltam az asztalnál :D

***

Ettem tamarillot is. Szokták hívni fa-paradicsomnak is. Találó :) Állagra is. És ízre is felfedezem a paradicsomos ízt benne. Ettem sárga kiwit is. Állati édes, és nincs meg az a jellegzetes kiwiíz, mint a zöld tesójánál. Maradok a hagyományos kiwinél.

Esetleg kiwis csokinál, ami itt szintén helyi jellegzetesség: Kiwi Fruit Chocolate - Whittakers. Gyakorlatilag a legkisebb boltocskában is lehet kapni, szeretik az itteniek. Én nem érzem benne azt a nagyon nagy különlegességet, bár amúgy se rajongok a töltött csokikért (ok, ez alól erős kivétel a karamellás milka, az valami mesés... de abból se tudok két kockánál többet megenni). Csak egészen halkan jegyzem meg: még mindig a magas kakaótartalmú keserűcsoki a kedvencem...
És most, hogy kerestem nektek fotót, felfedeztem, hogy nem csak kiwis csokit készítenek :D :D Meg kell kóstolni még pár gyártmányukat, elvégre, aki már 1896 óta csokikat gyárt, csak tud valamit róla... ;)


Nah, ez a bejegyzés megint elég csipegetős lett. Mint amilyen én is szoktam lenni... kicsit innen, kicsit onnan... miközben ti, otthon: az igazak álmát alusszátok, hisz még csak hajnali három óra múlt :)))

9/22/2010

Első benyomások

Míg a férjecském már második, igen részletes beszámolóját írta meg, addig én még mindig úgy érzem, hogy alig-alig érzékeltem valamit az itteni világból, és ha írnék arról, hogy milyen itt, akkor az csak görbe tükör lenne. Azért írok párat...

Sokféle ember van errefele. Nagyon sok a színes bőrű, van pár afrikai, valamennyivel több szigeti (pacific islander), aztán ott vannak a keleti száramásuak (asian ethnic) - de ha számokra vagy kíváncsi, ott a wikipédia. Az európából bevándorlókat pakeháknak hívják maoirul, és néha használják is ezt a szót ránk. :)
Egyébként elég sokat elárul az a statisztika, hogy a lakosság 23-24 %-a bevándorló...
Ahhoz azért elég fehér vagyok, hogy néha érezzem: megnézegetnek páran maguknak :D Sebaj, majd teszek róla, hogy ne virítsak annyira. Ma délelőtt pl. elszunnyadtam nagy albérletnézegetés közben, naná, hogy a napon - és a szeplőim rendesen kijöttek :D :(

A hivatalos nyelv az angol és a maori - bár utóbbit eléggé mesterségesen tartják életben. Egyre kevesebb maori beszéli, fehérek meg csak azért tanulják meg, mert ha bevállalnak olyan állásokat, ahol aktívan használhatják a maori nyelvet, azt erősen támogatja az ország. Kár lenne, egyébként, ha kiveszne a maori kultúra, igaz, nem egy mélységesen gazdagságú örökség (ld. görögök, rómaiak, stb.), de tényleg kár lenne.
A nyelv: fura módon, de senkit se néznek ki azért, mert más nyelven beszélgetnek egymás közt pl. a boltban. Ez az egész olyan, mint valami nagy nyaralóközpont, ahol lenne minden nyaralónak egy közös nyelve, amit több-kevesebb sikerrel beszél, de attól még mindenki használja a sajátját :) Mi is. Pl. magyarok, egymás közt: szigorúan csak magyarul beszélünk. Editék, akiknél lakunk: erős magyar gyökereket akarnak adni a kicsi lányuknak, magyarul fognak továbbra is beszélni itthon, hogy a lányuk akcentus nélkül beszélje a nyelvet.

És igen: létezik olyan, hogy kiwi akcentus. A legrosszabb a fehérek angolja, hadarnak és annyira, de annyira akcentusosan beszélnek, hogy erős koncenrációra van szükség, nehogy elveszítsem a fonalat. Aztán az indiaiak is elég rossz kiejtéssel nyomatják, de náluk, számomra úgy tűnik, hogy szókincs-gondok is akadnak... Viszont a keletiekét egész jól meg lehet érteni, és az amerikai angolokat élvezet hallgatni :)
Azért, hogy meséljek jót is róluk: hihetetlen előzékenyek és kedvesek :) A boltban csak kicsit nézek furán, keresgélek valamit, azonnal jön valaki segíteni (ez a mitre10-ben volt, ami otthoni prakitkernek/obinak felel meg). De a countdown nevű vegyesboltban is, mikor épp sört kerestünk házigazdánknak, és totál kereső funkcióban járt az arcunk, odajött egy idős néni, hogy olyan elveszettnek tűnünk :D :D
Meglepetés: alkoholt nagyon-nagyon kevés boltban lehet kapni (értsd: sehol), erre specializálódnak a liquor store-ok, ahol aztán csak azt lehet kapni :D Azt viszont nem értem, hogy akkor hogy lehet gond (főleg a maori lakosságnál) az alkoholizmus, ha ennyire rohadtul macerás a hozzájutás :D 25 év alatt kérnek valamilyen személyazonosságot bizonyító arcképes igazolványt, ugyanis 18 év alatt nem szolgálnak ki - természetesen itt is működik a bevált trükk, amikor beküldik a legöregebb havert, aki megveszi mindenkinek a piát...


Egyelőre ennyit a népességről és az emberekről nagy általánosságban :)

9/20/2010

Wood Bay Reserve




Titirangi, Wood Bay Reserve
Apály után... Először azt hittük, homokos talajon fogunk sétálni, de nem :) mindent betakart a sok csiga- és kagylóhéj, és a fennakadt vízi növények... Nagyon különleges séták ezek, olyan békés az egész, olyan tiszta és tágas. Nem csak a tüdő lélegzik nagyokat, és szívja magát tele friss levegővel, hanem a lélek is megnyugszik, egy kicsit kipattan az élet szoros fogaskerekéből és élvezi a szabadságát :)

Titirangi, French Bay


Titirangi, French Bay

Az első partszakasz, ahova elmentünk, vagyis elvitt Edit, Isti és Emma...

Már naplemente környékén jártunk, iszonyatosan fáradtak voltunk az úttól... de amikor megláttam ezt a részt, elakadt a lélegzetem is. Hihetetlen gyönyörű volt. Az ember némán bámul, és képtelen felfogni, micsoda vízuális élményben van része.

Hozzá tenném: mindez Auckland város része, Titirangi negyedben van...

9/14/2010

Felhők felett és alatt

Mindig is látni szerettem volna, milyenek a felhők fentről, de leginkább: milyen egy napfekelte odafent...

Három gépen repültem az elmúlt pár napban. Már nagyon régóta vágytam rá, és most szép, emberes adagban lehetett részem benne. Ferihegyen rengeteg szállt gépre abban az időben, amikor mi is. A checkelés előtt iszonyat sor állt, kb. egy órán át vártunk arra, hogy a táskánkat átvilágítsák, a táskánkat szétszedjük, átéstáljunk a masina alatt, nagyon nem várva a sipoló hangot. Aztán bejutottunk. Gyorsan megittunk egy kávét, de már jött is a figyelmeztetés, hogy végső felszólítás alatt vagyunk, azonnal tegyük a hátsónkat a gépre. A malév gép nagyon nem tetszett, ez egy kisebb gép volt, és elég rázós volt a felszállás és a leszállás is. A csomagok nem férgtek el sehogy sem a fedélzeten, főleg, mert a kézi vezérlésű video-rendszer a felettünk lévő csomagtartóban volt elhelyezve. A személyzettel nem volt semmi gond, de a kajára nem emlékszem már. Ezek szerint nem volt valami fergeteges. Olyan érzetem volt, mint valami iszonyat szűk busz, vártam, hogy leszálljunk. Viszont maga a repülés nagyon élvezetes volt! Ahogy eltávolodtunk a földtől, ahogy egyre magasabbra jutottunk - annyira hihetetlen élménynek tetszett, mintha csak álmodnék!
Frankfurtban 10 órát vártunk. Borzalmasan hosszú idő. Olvastam, kávéztam, sétáltunk, nézegettük a percenként leszálló gépeket, ettünk egy jót, aztán becsekkoltunk újra a következő járatra. Itt már eléggé alaposak voltak, a páromnál be is sipolt a masina. Jött egy kis értetlenkedés, mert angolul aztán nem beszéltek. Szegénykémet motozták egy sort, aztán még a laptopját is elvették, megvizsgálgatták. Hát igen, marha gyanúsan néz ám ki az én kis drágám... :D
A frankfurti reptér állati nagy volt, Ferihegyhez képest egy óriás. Bejártuk az összes helyet, benéztünk mindenfele, még ingyenwifit is kerestünk - persze, nem volt.
A korean air járatán rengeteg koreai volt :D Számomra ez elég meglepő volt, persze, logikus lehetett volna, hogy sokan most mennek haza... de mégiscsak nemzetközi járat volt. Azok a nők... totál megleptek. Meg a pasik is. Pl. egész éjjel képesek voltak vásárolgatni a duty free katalógusból! A légikisasszonyok csak repkedtek fel-le, vitték a kis számlázókájukat meg a csomagocskát, benne a kincseikkel. A légikisasszonyok a feszes kis ruhájukban, óriási mosolyukkal és a tarkójukra rögzített szalagjukkal olyanok volta, mint valami pillagók. Elölről egyébként olyan volt a frizurájuk, mint a gésáknak: feszesen hátrafogott haj, és oldalt kilógó két pálca (persze, ezt a szalag két szára volt valójában, nem pálca) - de nagyon érdekes volt. Nagyon türelmesek, illedelmesek és kedvesek voltak mind. Tényleg élmény volt velük utazni.
Ráadásul én, mint vega étrendes: mindig előre kaptam a kaját :D
Soul. Változatos embermassza. Baromi nagy. Frankfurtról azt hittem, hogy óriási, de ahhoz képest a souli egy mamut volt! De leginkább a mindenféle bőrszín, ruházat és nyelv nyűgözött le. Fantasztikus volt, mint egy békés bábeltorony :) Ott rövid időt töltöttünk, kb. négy óránk volt a leszállástól a következő landolásig. Addigra már eléggé ki voltnk ütve, főleg, mert az előző gépen csak mértékkel tudtunk aludni. A Soul-Auckland járat is korean air társasági volt, itt kevésbé voltak taplraesettek a légikisasszonyok, de ugyanúgy: minőségi kiszolgálásban volt részünk.
Aztán, 2+11+12 óra repkedés után, és 10+4 óra várakozás után: megérkeztünk. Kicsit gyomorgörcs volt, nehogy legyen mégis nálunk valami, amit nem engednek be nz-be: itt ugyanis komolyan veszik a szigetország világát. Nem hozhatnak be semmi olyan növényi, állati terméket, ami nem volt bevizsgálva, nehogy új baktérium, vírus, spóra, stb. kerüljön be a rendszerbe, ami komoly károkat okozhatna az itteni élővilágnak. Így hát aggódtunk, pedig nem volt nálunk se alma, se nyers hús, se szalámi, de még kezeletlen gyapjú sem :D De aztán egészen könnyen beengedtek, nem volt kekeckedés. A bakancsommal vacakoltak kicsit, de miután meggyőztem őket arról, hogy fényesre nyaltam a talpát, nincs ott semmiféle magyar erdőtalaj, akkor megnyugodtak.
Aztán átsétáltunk a kapun, és ott vártak ránk a barátaink, mosolyogva, mind a hárman :)) Bár a pindurral akkor találkoztam előzőleg, mikor még csak pár hónapos volt és a mamája pocijában lakott, így nem ismert meg - de ezt azóta bepótoltuk :)))

H.

Frankfurtban találtam egy Starbucksot. Van fotós bizonyítékom is róla. :))